Interstellar - Csillagok között

Amikor meghallottam, hogy Cristopher Nolan csinál egy sci-fit, vegyes érzéseim voltak. Sosem voltam nagy rajongója a műfajnak, így az előzetesek, amiket látva sokan már akkor le voltak nyűgözve, sem mozgattak meg bennem semmi különöset. Matthew Mcconaughey jó színész, de sosem volt a kedvencem, és alapjáraton olyan érzésem volt, hogy jó-jó, persze, hogy jó, de…de. Egyetlen dolog miatt néztem meg a filmet, és az Cristopher Nolan, aki szerintem nem csinált még rossz filmet, sőt, véleményem szerint a mai kor kiemelkedő rendezője. A Sötét Lovag trilógia, a Tökéletes Trükk, az Eredet mind-mind zseniális, korszakalkotó filmek, és biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni. Röviden, úgy gondoltam, hogy megéri bízni Nolanben. Megérte.

Az alaptörténet szerint a Föld a kihalás szélén van, mindenhol éhínség és szárazság van, mindent belep a por, a Föld lassan lakhatatlanná válik. Cooper, aki egykor NASA pilóta volt, most egy farmon él, és dolgozik a lányával és a fiával. Mígnem véletlenül (a film végére kiderül, hogy nem is annyira véletlenül...) belebotlik a titkos, földalatti szervezetté degradálódott NASA-ba, és annak embereibe, ahol a professzor nem kisebb feladattal bízza meg, minthogy mentse meg az emberiséget... Mert „a Földet csak a bölcsőnknek szánták, nem a sírunknak.” Magyarul, keressen egy új, lakható bolygót, a Naprendszeren kívül, merthogy azon belül olyan nincs. Nem akarok belemenni a részletekbe, van itt feketelyuk, hibernálás, relativitáselmélet, és még rengeteg minden, amit valószínűleg sosem fogok megérteni… Nolan mellett végig ott volt Kip Thorne elméleti fizikus is, hogy olyan filmet készíthessenek, ami fizikai alapokon nyugszik, és elméletileg egyszer megvalósítható lesz a jövőben.

Cooper, hogy megmentse a gyerekeit, vállalja a küldetést, amit persze a 10 éves lánya nem ért meg, nem hajlandó elfogadni. Sok kritikus állítja, hogy a film giccses, és nem bánik jól az érzelmekkel. Abszolút nem értek egyet. Gyönyörű és megrázó, ahogy az apa próbál búcsúzni a lányától, aki rá sem akar nézni, miközben Cooper tudja azt, hogy évekig, évtizedekig lesz távol. És a film egyharmada el is telt, mire kijutunk az űrbe. Ahol a látvány fantasztikus, grandiózus, ez az a film, amit megéri moziban megnézni. A cselekmény fordulatos, drámai, és nagyon sokszor megrázó. Jöttek az egyre elképesztőbb, egyre nagyobb feszültségű jelenetek, és én azt vettem észre, hogy öntudatlanul is lélegzetvisszafojtva figyeltem, és izgultam, aggódtam, együtt éreztem. És ebben nagy szerepet játszott a zene. Hans Zimmer. Ez az ember egy zseni. Olyan epikus, nagystílű zenét irt, ami magával ragad, és az ember csak néz, hogy te jó ég, ez már megint mit művelt… Nem az a fajta zene, amit hazafelé dúdolgatunk, nem dallamos, hanem erőteljes, hatalmas, ami azonnal beszippant. Mint a világűr.

Nem lett tökéletes film. Maradt bennem hiányérzet, hogy miért, vagy hol, azt magam sem tudom megmondani. Voltak olyan jelenetek, amik engem kiragadtak filmből, talán túl gyors és erőteljes volt bizonyos jeleneteknél a kontraszt, nem tudom.

De az biztos, hogy ilyen nagyszabású, epikus filmet még nem láttam, ahogy az is biztos, hogy minden fenntartásom elszállt a sci-fivel kapcsolatban. És az is biztos, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell, mert (ahogy Szabó Gábor tanár úr mondta J) még nagyon sokáig fogunk róla beszélni.

Röviden: Cristopher Nolan megint megcsinálta.